Ugyanúgy indultam neki a ruha keresésnek, mint bárki más. A fejembe vettem, hogy minden ismert szalont be fogok járni és hogy egy elegáns, letisztult fazont fogok választani.
Vártam tehát a pillanatra, hogy megszólítson a ruhám.

Utólag visszagondolva egyáltalán nem volt könnyű menyasszonynak lenni. Olyan dolgokról például elképzelésem sem volt, hogy mitől jó egy esküvői ruha vagy mennyi mindent tudna javítani az alakomon egy gondosan megtervezett darab. Bárcsak a mai szakmai ismeretemből adhattam volna a 10 évvel fiatalabb énemnek.

Ezért történhetett meg az, amire soha nem számítottam! Kiválasztottam egy ruhát ott, ahol a leginkább sarokba tudtak szorítani. Tudod, amikor azt hallod, hogy „ha nem foglalod le most azonnal, akkor ezt a ruhát a következő menyasszony elviszi az orrod elől…”
Aztán persze a szalonból kilépve, mint akit megcsapott a friss levegő feleszméltem, hogy valószínűleg most dobtam ki az ablakon egy rakás pénzt.
Másnap visszamondtam a lefoglalt ruhát.

És ha azt gondolnád, hogy ezek után biztos tanultam az esetből, az a kiábrándító igazság, hogy nem.
Folytattam a szalon túrámat az immár megrövidült ruha költség keretemmel.
A következő helyen is rám tudtak tukmálni egy (még csúnyább!!!) ruhát. Mentségemre szóljon, ott annyira olcsón kínálták, hogy bűn lett volna kihagyni. Emlékszem édesanyám arcára mikor elhívtam őt magammal ruhapróbára, hogy megmutassam a legújabb szerzeményem és elújságoljam milyen sokat spóroltam rajta!

Kiléptem az öltözőből, meglátott és majdnem lefordult a székről. Nem mondott ő sokat, de abban benne volt minden: „Kislányom, te ezt komolyan gondolod?”
Fél napi töprengés után ez a ruha is ugyanarra sorsra jutott. Visszamondtam.

Teltek a hetek eredménytelenül, én pedig egyre kimerültebbnek éreztem magam és reménytelennek, hogy egyáltalán itthon, Magyarországon esküvői ruhát fogok találni. És persze minden napra jutott valaki, aki lelkendezve kérdezte: „Van már ruhád!?” Nem is gondolta mennyire milyen fájó pont nekem és mennyire nem akarom hallgatni az unszolást, hogy siessek már vele!

Tudtam, hogy léteznek valahol azok a csodás ruhák, amiket a nemzetközi internetes oldalakon láttam, csak éppen nem találok rá.

Hogyan lett ruhám végül?

Talán január lehetett amikor a kezembe került egy esküvői magazin, amiben megpillantottam egy gyönyörű darabot. Bár nem állt közel ahhoz, amit olyan kitartóan kerestem, de az a ruha legalább tetszett.

Hónapokkal később az akkori munkám miatt Debrecen belvárosában dolgoztam. Már tavasz végén jártunk. Sütött a nap, végre kellemes meleg volt, mindenkit csábított ki a jó idő és én is sétával töltöttem az ebédszünetemet. Teljesen véletlenül láttam meg egy szalont, amiről addig nem is tudtam hogy létezik. Gondoltam körbenézek. Benyitottam, és már az ajtóban állva megpillantottam azt a ruhát amit abban a bizonyos magazinban láttam még januárban! Ott állt a sarokban egy babára öltöztetve és élőben még gyönyörűbb volt!

Így a harmadik foglalásom végül az utolsó is lett!

Emlékszem a párom tekintetére, gyönyörűnek látott benne és kimondhatatlanul boldoggá tettem. Nem is tudja mennyire megnyugtató volt amikor azt mondta, bármilyen ruhát is találtam volna, ő el se tudna képzelni ennél szebbnek.

Így kezdődött minden. A saját ruha keresésem története lett az a hajtóerő, ami miatt megszületett a La femme. Megtörténhet, ha akkor ott bele tudok nyugodni a helyzetembe és nincs hiányérzetem vagy valahol valaki valóra váltja az én álmomat is, akkor most nem vállalom magamra azt a feladatot, hogy a világ legszebb esküvői ruhái után kutassak.

De mégis így történt.

Szalonvezetőként most is egy menyasszony szemével keresem a legkülönlegesebb ruhákat. Nincsenek határok, végtelenre nőtt a választás szabadsága a La femme szalon előtt az eltelt 10 év alatt. A divat szakma legnagyobbjaitól szerzek meg ruhákat a menyasszonyaimnak, hogy Nekik megadhassam az érzést: „Különleges vagyok.”

A történtemet ajánlom szeretett édesanyámnak, aki végig csinálta velem azokat a nehéz hónapokat, soha nem rótta fel nekem a rossz döntéseimet, hanem abban erősített, hogy legyek kitartó és vigyem véghez, amit elhatároztam.

Illetve, szeretettel ajánlom figyelmébe azoknak a menyasszonyoknak akik úgy érzik, már feladni készülnek a tökéletes ruha iránti vágyukat. Azt a szót hogy feladni, töröljék ki a szótárukból. Végül nekem is lett tökéletes ruhám.



Igaz, később és nem az esküvőmre, de kárpótlásul lett belőle 100!

Szeretettel, Vera